A négy hős találkozása

Hideg téli nap volt, mint mindegyik a messzi északon. Keenum a szokásos menetrendjét követte: felkelt, vadászott, majd visszatért lakhelyére. Éppen, hogy lerágta az utolsó falat húst a csontról reccsenést hallott a barlang bejáratánál. Ösztönösen kezébe vette hatalmas kardjait. A helyzet nem volt szokványos számára, szerette a nyílt összecsapásokat. Szerette látni az ellenfelét. A falhoz simulva elindult a bejárat fel. Elhagyta a barlangot, de semmit nem látott. Bár nem értett hozzá, megpróbált nyomokat keresni a friss hóban, ám még egy képzett nyomkeresőnek sem lett volna könnyű dolga, hiszen az folyamatosan esett. A barbár elkönyvelte magában, hogy csupán képzelete játszott vele és elindult vissza, hogy lehunyja szemeit. Ekkor eszméletlen fájdalom hasított a hátába. A barbár egy hosszú ordítás után kitépte a nyílvessző kiálló részét a testéből és kutatni kezdte ellenfelét. Nem kellett sokáig keresgélnie, vagy nyolc orkot pillantott meg maga előtt.
Keenum nem várta meg az újabb támadást, most ő kezdeményezett. Hatalmas termete ellenére kecsesen ugrott be három ellenfele közé, akiket, nemes egyszerűséggel lefejezett. Az egyik fán észrevette korábbi támadóját, aki újabb lövést készült leadni. A nyílvessző el is hagyta az eltorzult pofájú lény ujjait, ám nem célpontja testébe fúródott. Az északi férfi pajzsként használta egyik ellenfelét, akinek koponyájába fúródott a nyílvessző. Ám nem élvezhette sokáig szép mozdulatainak sorozatát, ugyanis újabb támadásokat kellett hárítania, ezúttal közelről. Arcáról nem győzte letörölni a nyálkás, zöldes ork vért. Nyolc közelharci támadójából már hét elesett, a lakhelyét védő férfi szinte érezte a győzelem ízét. Alábecsülte ellenfeleit. A fákon újabb íjjászok jelentek meg, közülük kettő támadása sikeres volt. A nemrég még zöld vérben fürdő arcon már már a vörös szín díszelgett inkább. Bár a kardforgató ork támadását még visszaverte, újabb fájdalom nyílalt a hátába. Keenum tudta, eljött a vég. Összeszedve utolsó erejét, kardját belemártotta az előtte álló ellenségébe, majd összeesett. Látta, ahogy ellenségei kiveszik a tegezből a halálát jelentő fegyvereket, majd felhúzzák íjaikat. A barbár szeme egyre keskenyebbre zárult, csak annyit látott, hogy a fák élő fáklyákká voltoznak. Barlangjában ébredt, sebei helyén kötések díszelegnek. Lakhelyének bejáratánál egy nő, szinte még gyerek állt..
-Ki vagy te? – kérdezte a barbár
-Varesa vagyok. Láttam, hogy bajban vagy. Hogy érzed magad?
-Köszönöm, meg leszek. Mivel viszonozhatnám segítségedet?
-Egy ideje bolyongok már a vidéken. Megszállnék egy kicsit, ha lehet – nézett reménykedve a barbárra a mágus.
-Nem! Itt nem! El kell tűnnünk innen. Tudni fogják, hogy itt vagyok. Mennünk kell.
-Értem! A sebeidet nem tudom begyógyítani, de azt el tudom érni, hogy ne érezd a fájdalmakat.
A mágus hátrébb lépett, majd mormolt valamit és a barbárra mutatott. A férfi megijedt, de bízott a varázslóban. Testét ellepte a forróság, majd a dermesztő hideg. Végül kellemes, langyos érzés fogta el, fájdalmai a múlté voltak.
-Akkor induljunk! – mondta Veresa és elindult a kijárat felé.

A madár kecsesen szállt le gazdája vállára. Csőrében aprócska állatot szorongatott. Pont vacsorának való – gondolta Arduy és nekikezdett a tűzifa keresésének. Már több mint fél éve, hogy elhagyta a királyságot, ám még még mindig nem tudja, hogy merre tovább. Amióta az erdőben él, képességei eltompultak, nem látott maga előtt semmiféle célt, amiért használni kellene azokat. Az egyik fa törzsénél érdekes kitüremkedést vett észre. Hiába ért egyre közelebb a céljához, nem tudta kivenni annak alakjából, hogy mi lehet az. Már majdnem lehajolt, hogy megvizsgálja, amikor megfordult vele a világ és zsebének tartalma a földre hullott. Ironikus, hogy pont egy erdőben futok bele egy ilyen régi csapdába – gondolta. Alig pár perc múlva néhány helybéli katona érkezett, hogy megtekintse a zsákmányt. Az emberek vértjein Mertlang címere díszelgett.

Egyből felismerték. Szedjétek le fiúk! Ennek a mocsoknak az árából hónapokig ihatunk – kiáltotta egy zömökebb ember széles mosoly kíséretében. Amint az egyik katona elkezdte volna elvágni a kötelet egy sólyom támadt rá és nemes egyszerűséggel kicsípte a bal szemgolyóját. A sérült katona ordításai betöltötték az egész erdőt. A sólyom ismét lecsapott, ám következő áldozatának sikerült elugrania a támadás elől. Hozzatok egy takarót, leplet, ruhát, bármit! – kiáltott ismét a zömökebb alak, majd hasra vetette magát, ám a madár így is egy kisebb csíkot húzott a halántékán. Ledo még egyszer lejjebb szállt, hogy kárt tegyen ellenfeleiben, ám ezúttal nem ért célt, sőt szárnyai belegabalyodtak a feléje dobott pokrócba. Átokfajzat ez a madár – mondta egy soványabb őr, majd elvágta a csapdába esett ember kötelét.

-Mit akartok tőlem? Én csak egy egyszerű utazó vagyok – mondta Arduy, bár ő is tudta, hogy nem fognak hinni neki.

-Elhagyni a királyságot a király engedélye nélkül bűn. A fejeddel lakolsz ezért íjjász barátom – nevetett a dagadtabb katona, majd megparancsolta a társainak, hogy kötözzék meg őt is és a sólymát is.

Ahogy a konvoj elindult vissza a királyság fele Arduy olykor elkiabálta magát: Segítség, valaki segítsen!. Tudta, ahogy kiérnek az erdőből, rá a biztos halál vár. A katonák nem tűrték sokáig a férfi hangoskodását és betömték a száját. Az erdő széléhez érve egy fiatal, szerény ruházatú lány jött velük szembe. Karján vöröses vér csordogált.

-Segítsenek! Segítsenek nagy urak! Egy örült férfi üldöz

-Hol látta utoljára hölgyem? – kérdezték a katonák, akiket kétségkívül elbűvölt a fiatal lány szépsége.

-Ott! – és a katonák irányába mutatott.

A királyi sereg tagjai nem értették a dolgokat mindaddig, amíg kiabálást nem hallottak maguk mögül. Keenum minden igyekezete ellenére csupán három őrrel tudott csendben végezni, a negyedik már szörnyű kiáltások  közepette veszett oda. Az őrök kardot ragadtak és elindultak az északi ember felé, ám fegyvereik hirtelen tűzforróvá váltak és kénytelenek voltak megszabadulni tőlük. Fegyverek hiányában a futást választották, ám a felcsapó lángok elzárták útjukat. Végül könyörögtek a barbárnak, hogy ne ölje meg őket is. Keenum Varesa tanácsára csak megkötözte és egy fához fektette őket. A páros ezúttal a fogoly felé fordult.

-Hogy hívnak vándor? – kérdezte Varesa lágy hangon.

-Miért bíznék bennetek? – felelte kétkedően Arduy.

-Talán, mert, ha akarnám, itt helyben fel tudnálak gyújtani? – mondta Varesa egy kicsit hevesebben.

-Arduy vagyok – felelte a vándor, miután végiggondolta a lehetséges következményeket.

-Gyere velünk Arduy, feladatunk van számodra...

-Sietnünk kell! – mondta Keenum

-De miért? – kérdezett értetlenül Arduy

-Még egy emberre szükségünk van! A csapat utolsó tagjára.

-Miféle csapat? Milyen feladatra?

-Amint megvan az utolsó ember, mindent elmondunk.

-Varesa? Te is tudsz erről? Mi folyik itt?

-Tudok...az én ötletem volt.

Amint beértek a legközelebbi kisvárosba, Kreenwoodba, megpróbáltak elvegyülni a többi ember között. Ez Arduynak és Varesanak még úgy ahogy sikerült, ám Keenumnak nehezebb dolga volt. "Pont kapóra is jön" – gondolta Varesa.

-A terv a következő! Keennum meglehetősen szokatlan egyéniség a városban, nem nehéz kiszúrni. Főleg egy tolvajnak nem.

-És? – értetlenkedett a barbár.

-És kedves Keenum, te leszel a csali. Az erszényedet kellően felmelegítem, így, amikor, azt valaki megpróbálja elemelni, akkor valamiféle hangot kell kiadnia."

-Ezek szerint, akkor én elmehetek az ivóba?– reménykedett Arduy.

-Nem! – válaszolta idegesen a mágus. Te fentről figyeled az eseményeket és, ha meglátod a célpontot, akkor ráveted magad.

-Remek... – mormolta magának a vándor.

-Mondtál valamit? – kérdezte a nő.

-Nem, nem...megyek a tetőre...

Nem telt el húsz perc sem és sziszegő hang hallatszott a barbár háta mögül.

Arduy sem tétlenkedett és rávetette magát a csuklyás alakra. A tolvaj levetette magáról a vándort, ám rosszul járt, hiszen Keenum egy kézzel emelte őt a magasba.

-Mi a neved? – dörögte a barbár.

-Edward Dant – válaszolta a tolvaj.

-Hazudsz! – üvöltötte Keenum.

-Talán ez szóra bírja – mondta kellemes hangon Varesa és kisebb tábortűz keletkezett a levegőben kalimpáló tolvaj alatt.

-Esküszöm, hogy így hívnak

-Én elhiszem...– mosolygott a mágus, majd nagyobb lángok csaptak fel a tűzből.

-Jól van, jól van! Derdung az igazi nevem. – mondta elcsukló hangon a tolvaj.

-Nem is volt olyan, nehéz, igaz? Ha olyan kalandot keresel, melynek végén mesés gazdagság vár rád, akkor tarts velünk – mondta Varesa egy széles mosoly kíséretében.

A tolvaj nem gondolkozott sokáig. Úgy vélte, hogy meghallgatja a másik három ajánlatát. Megvizsgálta, hogy egyben van-e minden része, majd elindult a többiek után, közben pedig az erszény tartalmát számolgatta...