X. fejezet: Az átjáró

Arduyék elértek a város szívébe, ahol meglepődve tapasztalták, hogy nem ütköztek nagy ellenállásba eddigi útjukon. Keenum tudta, hogy csupán idő kérdése és szembe kell nézniük valami szörnyűséggel. A csapat többi tagja is sejtette, hogy nem lehet ennyire könnyű dolguk, így felkészültek a legrosszabbra...

A levegő illata egyre áporodottabb lett, a fák egykori helyeit pedig már csak találgatni lehetett, annyira lehetetlen volt növénymaradványra emlékeztető dolgokat találni a környéken. A csapat tudta, hogy megérkeztek. Itt kell lennie az átjárónak! Derdung épp átmászott volna egy kisebb lyukon, amikor valami iszonytató lény elkapta a derekát, majd úgy egy ház falához verte a tolvajt, hogy az rögtön eszméletét vesztette. Keenum egyből megragadta fejszéjét és a lény felé rohant, ám vágásai nemhogy nem mélyedtek bele a lény testébe, de inkább kicsorbították a barbár fejszéjét. Arduy megpróbált ugyan néhány nyílvesszőt az ellenségbe süllyeszteni, pár próbálkozás után rájött, hogy nem sok értelme van.
– Most mi legyen? – kérdezte Arduy.
– Adjatok egy kis időt, hogy kitaláljak valamit – felelte Varesa.

Cadwill és Verdict remekül táncoltak egymás körül, így kikerülvén az ellenséges támadásokat, ám ez a többi védőről már nem mondható el ugyanígy. Nagyjából heten maradhattak, akikkel szemben vagy két tucat ellenség állt. Cadwill kecses mozdulatokkal bukott előre, hogy két ellenségének egyszerre vegye a fejét, míg Verdict pajzsával levédte egy lény támadását, hogy egy másik tüdejéből nyisson vércsapot. A maradék katona fellelkesült két vezérén, ám ez hatalmas hiba volt tőlük. A démonok játsznyi könnyedséggel küldték a túlvilágra a meggondolatlan védőket.

A falakon sem volt sokkal jobb a helyzet. Ordonék tüzes katapultjai nem csak az épületeket, de az embereket is támadták. Úgy tűnt, hogy kezdenek kifogyni a lehetőségekből a várvédők. A Mendengír királyság nem bír el ekkora ellenséges haderővel. Még akkor sem, ha falak mögé bújnak. Ez már tiszta volt a legtöbb ember számára. Cadwill és Verdict is egyre jobban hátraszorult, miután az ellenség betört a várba. A Mendengír Királyság sorsa egy maroknyi idegen kezében volt.

Bár a hátsó lábain állt, egyensúlya messze nem volt a legjobb a rettentő lénynek. Kezei karmokban végződtek, melyek akár a dárda hegye hasítottak a levegőben. Barna színe leginkább egy hatalmas mozgó sziklára emlékeztette a lényt, ám sebessége ezt meghazudtolta. Varesának viszonylag gyorsan támadt ötlete, amit nem is tétovázott megosztani a többiekkel. Arduy ismét felhúzott egy nyilat, melynek végét a varázslónő felmelegített, szinte már leolvasztotta annak végét. A nyíl egyenesen az iszonytató lény szemébe fúródott, aki térdre rogyott ettől. Keenum ismét rohamra szánta el magát, ám most már kereste a lény gyenge pontjait, amit meg is talált. A rettenet felüvöltött és, szinte csak a varázslónő kegyelemdöfésére várt. Varesa meg is adta ezt neki, miután a lényt elnyelte a földből kiáramló tűzcsapda.

Nem sokkal messzebb a csapat végre megtalálta azt, amiért elindultak: az átjárót!