X. fejezet: Az átjáró

Arduyék elértek a város szívébe, ahol meglepődve tapasztalták, hogy nem ütköztek nagy ellenállásba eddigi útjukon. Keenum tudta, hogy csupán idő kérdése és szembe kell nézniük valami szörnyűséggel. A csapat többi tagja is sejtette, hogy nem lehet ennyire könnyű dolguk, így felkészültek a legrosszabbra...

VIII. fejezet: Ősi lények

Varesa magatehetetlenül esett össze a földön a zuhanás következtében. Keenum próbálta ébresztgetni a mágust, ám az nem felelt neki. Arduy és Derdung figyelmét már egészen más kötötte le. Az eltorzult ellenség éppen két hendír-maradvánnyal játszadozott el, amikor megzavarták őt. Pofájából ömlött a nyál, karjai inkább csápokban végződtek, mintsem kezekben. Bár régi vértet viselt, bőre elég keménynek tűnt ahhoz, hogy ne szakítsa át egyetlen hétköznapi fegyver sem. Szemei a megszokott helyen voltak, ám orr és száj nem volt látható a rémes pofán. Hasán egy gigantikus méretű, lila száj volt fellelhető, mely vélhetően a lény táplálkozásában segít. Vállaiból és térdeiből tüskék szegeződtek ellenfelei felé, akik még soha nem láttak ehhez hasonló lényt.

VII. fejezet: Az utolsó emberig

Alig négy nap telt el Arduy levele óta, ám az a szóbeszéd terjengett, hogy a távolban alakokat láttak feltűnni. Néhány óra elteltével a pletyka igazzá is lett: több ezer rémes lény kezdett el masírozni a vár felé. A túlvilági alakok közül lovagolt ki Ordon, és hű segédje Gadreon. A két ember pár méterre állt meg a felhúzott függőhídtól.

- A Mendengír királyt keresem! Szót váltanék vele – üvöltötte Ordon.

- Ha azért jöttél oly messzire, hogy elvedd tőlem e várat, s koronámat, akkor hiába fáradtál – válaszolt Bektel.

- Bolond vagy, Bektel! Mindig is az voltál. Kíméld meg embereid életét, s szabadon távozhattok.

- Ahhoz előbb tépd ki a szívemet, és etesd meg a kutyákkal. Ameddig élek, te nem fogsz e falak között járni.

- Legyen, ahogy akarod...– mondta Ordon egy kicsit csalódottan és visszalovagoltak a sereghez.

VI. fejezet: Vissza a városba

Lendo sebesen repült a Mendengir Királyság felé. Útja során száz meg száz túlvilági lényt hagyott le, de nem törődött velük, csak azzal, hogy minél hamarabb megérkezzen az úticéljához. Bő nyolc óra repülés után repte megtört és inbolyogni kezdett a levegőben. Néhány métert még képes volt a földtől távol eltölteni, ám utána megadta magát a fáradtságnak. Cadwill egyből kiszúrta a zuhanó állatot és odasietett hozzá. A nő kivette a madár karmai közül az üzenetet és megpróbálta megfejteni azt, ameddig a madarat hozzáértőbb emberekre bízta. Az elmosódott írásból csak két szót tudott kivenni: "sokan", illetve "5". Cadwill a számot nem tudta mire vélni, de nem is akarta, bőven elég volt neki az üzenet első része.

V. fejezet: Az ellenség megindult

- Vajon miért játszanak kivárásra? – kérdezte magától Cadwill. Az elmúlt egy hétben sorra annyi katona támadt a város ellen, akiket fél kézzel félre tudtak söpörni. A lány nem értette, hogy miért nem nagyobb had jön ellenük. Mi értelme ennek az egésznek? Bektel is furcsállta a dolgot, de úgy tartotta, hogy ameddig a vár nem esik el, addig nagy gond nem lehet. A távolban újra ellenség tűnt fel és a védők szinte elkeseredve vették tudomásul, hogy ismét egy maroknyi csapat érkezik csupán. Verdict még mindig kiválóan irányította a csapatokat, így természetesen újra diadalt arattak. Egyre több védő kezdett el azon gondolkodni, hogy vajon csak ennyi telik az ellenségtől, vagy valami iszonyatos érkezik a közeljövőben?

IV. Fejezet: Az ellenség mögött

Már két nap telt el azóta, hogy Varesáék elhagyták a mendengirieket. Bár alig-alig tartottak pihenőt úgy érezték, hogy nem kerültek közelebb céljukhoz. Az is meglepetésként érte őket, hogy egyetlen ellenséggel sem futottak még össze. Kezdett beesteledni, így tábort vertek két nagyra nyúló tölgy lábánál. Bár vigyáztak a lángok nagyságára, mégis jól esett nekik azoknak melege. A gyors és szerény vacsora után nyugovóra tértek.

III. Fejezet: Ellenség a kapuknál

A Mendengir Királyság északi felén több ezer katona gyűlt össze. A kapun először a tetőtől-talpig vértbe öltözött emberek léptek át. Őket követték a szerényebb páncélzattal rendelkező íjjászok, végül pedig pár tucat mágiahasználó. A király természetesen az első sorokban lovagolt ki, jobbján Verdict, míg balján Cadwill ügetett. A lány már régóta ellopta Derdung szívét, s viszont, ám kapcsolatukat sosem kiáltották ki a nagyvilágnak. A királyi sereg elhagyta a várat, s ellenfelére várt. Bektel főparancsnokának, Verdictnek ekkor ötlete támadt:
- Jó királyom! – kezdte az idős katona – Adj nekem pár tucat kardforgatót, Varesát és Keenumot. Elrejtőzünk és oldalba támadjuk ellenségeinket.
- Legyen! Válaszd ki a katonákat és menjetek!

II. Fejezet: A felismerés

Már javában a következő nap története íródott, amikor apró szemekben elkezdett szemerkélni az eső. Már nem volt messze a királyság az utazóktól, így szaporábbra vették lépteiket. Derdung – gondolván arra, hogy őt bárki felismerheti – még a szokottnál is jobban próbálta takarni arcát. Nem gondolkodtak sokáig, betértek az első fogadóba és kipihenték a hosszú út fáradalmait. Korán reggel Varesa ébresztette a többieket.

I. Fejezet: A pusztulás kezdete

A nap már rég álmát aludta, amikor a négy utazó megérkezett Lenstbe, egy, a Mendengir királyság közelében fekvő faluba. Első útjuk természetesen a helyi ivóba vezetett. A látvány szokásos volt: több ember fetrengett a földön, mint amennyi a hideg nedűjét kortyolgatta volna. Arduy intett a csaposnak, aki rögtön hozta is a négy korsó kortyolnivalót.