II. Fejezet: A felismerés

Már javában a következő nap története íródott, amikor apró szemekben elkezdett szemerkélni az eső. Már nem volt messze a királyság az utazóktól, így szaporábbra vették lépteiket. Derdung – gondolván arra, hogy őt bárki felismerheti – még a szokottnál is jobban próbálta takarni arcát. Nem gondolkodtak sokáig, betértek az első fogadóba és kipihenték a hosszú út fáradalmait. Korán reggel Varesa ébresztette a többieket.

- Így is elég sok időt pazaroltunk, gyerünk, induljunk. Ha akartok enni ott van egy kis víz és pár szelet kenyér – mutatott az étkekre a nő.
Végre elértek oda, ahova szándékoztak. A városfalon belülre. Gyors tempóban közeledtek a kastélyhoz, ahol a kapu előtt álló őrök megállították őket:
- Állj! Kik vagytok ti, idegenek?
- Én Varesa vagyok keletről, a társaim Havasi Keenum északról, Vadvidéki Arduy és Durm a hegyekből.
Keenum először nem értette, hogy miről beszél a mágus, ám viszonylag hamar rájött a turpisságra.
- Mi ügyben szeretnétek a király elé járulni? – kérdezte az egyik katona.
- Hírt hoztunk egy ellenségről, amely napokon belül elérheti a birodalmat – válaszolt Arduy, meglepő nyugodtsággal.
- Legyen hát! De a fegyvereiteket nem vihetitek be Bektel királyhoz.
- Természetesen kint hagyjuk őket! – mondta Varesa, miközben kezét Keenum vállára tette, aki láthatóan nem akart megválni értékeitől.
Amint letették felszerelésüket, az őrök kinyitották a hatalmas fém kaput. A látvány – Derdungon kívül – mindenkit elképesztett. Hatalmas oszlopok díszítették a csarnokot, melyeken gyertyák biztosították a kellő fényt. A terem telis-tele volt képekkel és távoli országokból származó csecsebecsékkel. A falakat továbbá sok csatát megélt fegyverek is díszítették. De nem hétköznapi fegyverek, hanem a démonok elleni küzdelmekből megmaradt több évszázados gyönyörűségek.
- Kicsodálkoztátok magatokat? – szólt a kérdés a terem túlsó végéből.
- Elnézést, felséges király! – szabadkozott Varesa. – Komoly ügyben látogattunk el hozzád e sötét órán.
- Igazán? És mi lenne az?
- Félek, hogy a történetem túlságosan hihetetlen lesz számodra, ó nagy király.
- Majd én ítélkezem felette!
- Értettem – mosolygott a lány. – Sartu királya, Ordon háborút indít ellened.
Ekkor felnevetett a király. Hangos kacagása betöltötte az egész termet.
- Háborút? Ellenem? A Sartu királyság két évszázada próbálja elvenni családomtól ezt az országot, ám még a saját hátárukon sem jutottak túl...
- Ezzel mind tisztában vagyunk. Csakhogy most nem egyedül kíván támadni ellenséged, uram.
- Kikkel szövetkezne az az ostoba Ordon? A déli kutyákkal, akik néhány aranyért a saját családjukat is lemészárolnák? Vagy az északiakkal, akik a saját törvényeik szerint élnek?
- Az Elátkozott-tó mellett fekvő démoni várossal – mondta egy kissé idegesen Varesa.
- Hogy merészelsz ilyen galád, alaptalan hírekkel elém állni? Nem is hallgatom tovább a badarságaidat. Őrök, kísérjék ki a vendégeinket!.
Hirtelen tíz, zömökebb őr termett a helyszínen, akik elkezdték kijjebb lökdösni a váratlan látogatókat. Derdungnak apró termetének köszönhetően sikerült kicsusszannia az őrök szorításából, kapucniját leemelte fejéről és királya elé térdelt.
- Kérlek hallgass rá királyom! – mondta, szinte könnyezve a tolvaj.
- Derdung? Te mit keresel itt!? Ezért halállal lakolsz!
- Úgy meglakolok királyom, ám kérlek még egy utolsó dolgot hadd mondjak el neked.
A király biccentett, hiszen kedvelte a férfit. Legalább egy utolsó gondolata hadd legyen mielőtt fejét veszik – gondolta.
- Idefele találkoztunk egy lénnyel. Négykézláb mozgott. Áldozatán feküdt, amely ki volt csontozva. Mancsai végén karmok voltak, pofájából itt-ott hiányzott a hús. Uram, ez nem e világi teremtmény volt...
Bektel arca elsápadt, majdnem leesett trónjáról. A mellette lévő ládában kutatott, majd felmutatott egy képet a négy vendégének.
- Hasonlít ehhez?
- Még mindig kiráz tőle a hideg...– fintorgott Arduy.
- Engedjétek el őket! – parancsolta meg őrségének a király.
- Embervadász – jelentette ki a király. A támadás előőrsét képviselik. Megfélemlítik és megölik a leigázni kívánt ország lakóit. Ravasz ellenfelek, mivel vérük maró hatású...egy csepp a vértre és a legvastagabb páncélt is átmarja.
- Cselekedni kell uram! – mondta Derdung!
- Egyetértek! – helyeselt a király jobbján ülő Verdict.
Épphogy csak megszólalt volna a király, amikor egy ló patáinak kopogására lettek figyelmesek. A ló berontott a nyitott ajtón, utasának ruhája vérben fürdött, bal kezét valami letéphette, fejéből patakzott a vér. A férfi leesett hátasáról és úgy kezdett el ordibálni:
- Démonok, sátánfajzatok. Nem lehet megölni őket...mindent fel é...égetnek.
A férfi hangja elcsuklott, szemei fennakadtak. Arduy egyből felismerte a szerencsétlenül járt férfit, a lensti csapos volt.
- Uram! Az ellenség Lenstben van! Nincs vesztegetni való időnk. – sürgette a királyt a vándor.
Bektel egyből talpra ugrott és kiadta a parancsokat: - Verdict! Készítsd fel a seregeket, szólj Cadwillnak, hogy ő is álljon készen! Két órán belül indulunk!