I. Fejezet: A pusztulás kezdete

A nap már rég álmát aludta, amikor a négy utazó megérkezett Lenstbe, egy, a Mendengir királyság közelében fekvő faluba. Első útjuk természetesen a helyi ivóba vezetett. A látvány szokásos volt: több ember fetrengett a földön, mint amennyi a hideg nedűjét kortyolgatta volna. Arduy intett a csaposnak, aki rögtön hozta is a négy korsó kortyolnivalót.
- Nos, itt lennénk! Akkor halljam a mesés gazdagságról szóló történeteteket. – Csapott az asztalra Derdung. Bár a hangnemmel nem értett egyet, Arduy is tűkön ülve várta a történetet.
- Először is kezdeném azzal, hogy nem véletlenül vagytok itt. – szögezte le Varesa. Sertu királya, Ordon meg akarja támadni a Mendengir királyságot.
- Háh! - nevetett fel Derdung, aki évekig szolgálta a Mendengir királyt, Bektelt.. Neki nincs elég ereje ehhez, ismerem a Mendengir katonaságot...a határon nem jutnának át az ellenséges csapatok.
- Ez így van! – értett egyet Arduy, aki évekig volt Sertu királyának egyik leghatásosabb fegyvere.
- Csendet! - üvöltött idegesen Keenum, majd belekortyolt az italába.
- Köszönöm! - mosolygott Varesa. A helyzet nem ilyen egyszerű. A Sertu királyság egyedül gyenge, csakhogy nem egyedül támad majd. Hallottatok már valaha az Elátkozott-tó mellett fekvő városról?
A jelenlevőknek a hátán felállt a szőr, ezeknek a szavaknak a hallatán. Mind tudták, hogy mi az a hely. Három évszázaddal ezelőtt a két királyság közös erővel verte vissza a városból kiáramló démonok seregeit. Mivel megsemmisíteni nem tudták, ezért a további felesleges vérontást elkerülve, lezárták a falut egy mágikus burokkal. Mindkét királyságban generációnként csupán egy-egy varázsló születik, aki képes fenntartani a burok védelmét.
- És mi van a kiválasztottakkal? Nem született egy sem? - kérdezte Arduy, Varesa felé fordulva.
- De igen, ám Sertu királya nem kívánja igénybe venni képességeit.
- De miért? Mi érdeke származhat ebből?
- Egyedül nem elég erős Mendengir ellen, így a legfélelmetesebb ellenséggel köt szövetséget! – vágott közbe Derdung, akinek keze fegyverére csavarodott.
- És mégis mit tehetnénk mi négyen? - folytatta a vándor.
- Csak egy dolgot. Végleg leszámolunk a várossal. - fejtette ki véleményét a mágus. Hónapokig kutattam utánatok. Nem tudom pontosan elmondani, de láttam a fejemben az arcotokat, tudtam, hogy hol keresselek titeket.
- Ez nevetséges! - csattant fel Arduy. Ismerem Sartu királyát! Nem tűri a vetélytársakat, nagyra törő terveket dédelget, de ennyi esze neki is van.
- Akkor hát tarts velünk Mendengirbe, hogy a saját szemeddel lásd, hogy minden rendben van. - mondta, meglepően lágyan Keenum.
A vándor biccentett, majd kiürítette korsója tartalmát és elindult a kijárat felé. Derdung reménykedett, hogy a mágus tévedett, ám lelkiismerete nem hagyta volna nyugodni, ha nem látogat el szülőföldjére.
Mivel a királyi vár alig néhány óra sétára volt Lensttől, úgy gondolták, hogy egyelőre nem pihennek, majd a nagyvárosban keresnek menedéket a fejük fölé. Alig egy óra járás után egy erdőszéli házat tekintettek meg, melynek nádból készült teteje lángra kapott. Varesa nem pazarolta az időt és néhány halk szó elmormolása után kialudt a nemrég még tomboló tűz. Pár lépéssel odébb vércsík kezdődött a földön, amely a ház mögé vezetett. Minél tovább követték, annál szélesebb lett a vörös nyom. A ház mögött elképesztő látvány tárult a négy ember elé. Egy kicsontozott asszonyon egy rémes fenevad tekintgetett ide-oda. A szörnyű lény négykézláb állt, mancsai végén karmok helyezkedtek el, míg pofájából néhol hiányzott a hús. Szájából megállás nélkül csorgott ki a gusztustalan szagú nyál. Amint a démon észrevette új vendégeit nem tétovázott. Még nem lakott jól. Pechére Keenum felé vetette magát, aki megfogta ellenségének két lábát és szétfeszítette azokat, mint a takarót. Társai bénultságát majdnem kihasználta a fenevad, ám Derdung még épp időben reagált és belemélyesztette pengéjét szörnyű ellenfelébe.

A kutyaszerű démonból zöldes vér spriccelt szét a földre, mely egyből kimarta a növényzetet. A démon haldoklott, még nem adta fel a harcot, újabb támadásra készült. Ám ezt Varesa már nem óhajtotta megvárni. A barbár számára ismerős szavakat ismételgetett, majd a démon körül lángok csaptak fel, végül pedig elemésztették azt. A dög szörnyű vonyítások közepette távozott az élők sorából, ám még az utolsó hangjában is volt valami, félelmetes Arduy számára.
- Mi...mi volt ez? - kérdezte a még mindig sokban lévő ember.
Ám válasz már nem érkezett kérdésére. Az imént még harcban állók figyelme a Mendengir királyság várára szegeződött.
- Vajon mennyi időnk van még...? - kérdezte legalább annyira magától, mint társaitól Varesa.