IV. Fejezet: Az ellenség mögött

Már két nap telt el azóta, hogy Varesáék elhagyták a mendengirieket. Bár alig-alig tartottak pihenőt úgy érezték, hogy nem kerültek közelebb céljukhoz. Az is meglepetésként érte őket, hogy egyetlen ellenséggel sem futottak még össze. Kezdett beesteledni, így tábort vertek két nagyra nyúló tölgy lábánál. Bár vigyáztak a lángok nagyságára, mégis jól esett nekik azoknak melege. A gyors és szerény vacsora után nyugovóra tértek.

Természetesen egyikőjük virrasztott, míg a másik három aludt. Derdung kezdte a sort, mint éjjeli őr. Keenum hangos horkolása szinte az egész erdőt felverte, ám a többieket ez nem zavarta. A tolvaj egy apró reccsenést hallott, majd közeledni kezdett a zaj forrásához. Egy törött ágat tekintett meg maga előtt, amit láthatóan egy láb nyomása tört ketté. Épphogy megfordult volna, amikor száját hátulról befogták és fojtogatni kezdték. Kapálózott, próbálta magát kitekerni ellenfele szorításából, ám az nem hagyta. Derdung körül elkezdett forogni a világ és lassan elbúcsúzott az élettől. Ekkor éles hang visszhangzott a levegőből. Lendo lecsapott, s egy darab húst tépett ki a tolvajt fojtogató lény nyakából. Fájdalmas ordítás rázta meg az erdőt, és rázta fel Arduyékat. A vándor tudta, hogy nincs ideje íjára, így kihúzta egyik kését és azt dobta társa támadója felé. A vérző nyakú lény hihetetlen reflexszel ütötte el a felé tartó tárgyat. Ez a pár pillanatnyi levegő elég volt Derdungnak ahhoz, hogy fegyverével támadásba lendüljön. Az ellenfele nem rá figyelt, szinte el is felejtette, hogy ott van: "ez nekem való helyzet" – gondolta a tolvaj, majd támadója gerincébe szúrta kardját. Az térdre rogyott és valamiféle idegen nyelven ordítozott. Keenum nem kívánta megvárni az esti mese végét és keresztül döfte az előtte térdelő lényt.
- Egy járőr – jegyezte meg Varesa.
- Ezek szerint innen indítják a következő támadást? – kérdezett vissza Derdung.
- Valószínű! – mondta Varesa, majd elkezdte összeszedni holmiját – Mennünk kell! Pár óra és komolyabb ellenségekkel is szembetalálhatjuk magunkat.
- Várjunk egy kicsit – vágott közbe Arduy – te honnan tudod ezt? Honnan tudod, hogy ez egy járőr? Honnan tudod a helyes utat? Miért gondolod, hogy pont nekünk kellene elvégezni ezt a piszkos munkát?
- Láttam az álmomban – felelte a nő.
- Ohh...szóval néhány rossz álom miatt kockáztatjuk az életünket?
- Emlékszel, hogy mit mondtam a fogadóban, Lenstbe? Akkor sem hittél nekem és fél nap múlva máris belefutottunk valami rettenetbe.
- Ez igaz, de... – a vándor erre nem tudott mit mondani. – Sajnálom...eddig igazak voltak gondolataid, bízzunk benne, hogy a jövőben sem vezetnek minket tévútra.
Összepakolták felszerelésüket és elindultak. Természetesen Varesa hamuvá égette korábbi ellenfelüket, hogy ne hagyjanak nyomokat maguk után.

-Íjakat felhúzni! – hallatszott a parancs valakitől – Lőjetek!
Az ellenséges csapatok sorra estek el a csatatéren. Cadwill mozgása tán még némely ellenfelét is lenyűgözte, annyira kecses volt. Mint macska a hóban, olyan puhán lépkedett a harcmezőn. A vértjén legördülő vércseppek még jobban kiemelték amazon jellemvonásait. Verdict még mindig tökéletesen irányította csapatait, így egy újabb ellenséges támadás tört meg a falakon túl. Cadwill odalovagolt apjához, mert furcsállta az ellenséges támadások eredménytelenségét.
- Itt valami nincs rendben...
- Miről beszélsz, lányom?
- Mikor láttál utoljára olyan lényeket, mint az első csatákban?
- Jó kérdés...– gondolkozott a király – Talán azóta nem is.
- Pontosan! Nem tartod furcsának, hogy az ellenség nem az erős fegyverével támad?
- Mire akarsz kilyukadni?
- A sertui katonákkal lekötik a figyelmünket, míg a démonok a messzeségben egy nagyobb sereget gyűjtenek, hogy egy erős csapással véget vessenek nekünk.
- Még ha ez így is van, nem tudunk mit tenni. A várat védeni kell...minél tovább. Ameddig mi állunk, addig Derdungéknak is megvan az esélye arra, hogy véget vessen ennek az egésznek.
A lány egyetértően bólintott, majd visszavonult sátrába, hogy megtisztítsa magát és fegyverét. A király főparancsnokához lépett.
- Mit gondolsz erről?
- Valóban rég nem láttunk démonokat, királyom. Van logika abban, amit a hercegnő mond – értett egyet a lánnyal Verdict.
- Hmm...– pödörte szakállát Bektel – Egyelőre nem tudunk mit tenni. Szólj a futárnak, hogy menjen vissza a várba és a lakók készüljenek fel a város védelmezésére. Szurokkal, karddal, kővel, akármivel. Ha igaz, amit Cadwill mond, akkor minden emberre szükségünk lesz..

Szinte már Arduy is rosszul volt a fáktól, annyi ideje mászkáltak a nagy lombok alatt, amikor végre kiértek az erdő másik végére. Mind a négyen megkönnyebbültek, mert, bár nem ismerték be a másiknak, azt hitték, hogy eltévedtek. Ám olyannyira nem, hogy egy kitaposott útba botlottak bele, amely a rejtélyes város irányába kúszott. A nagy sárban leginkább Keenum dolga volt nehéz, mivel a testes barbár lába gyakran elmerült a felázott talajban. Lendo leszállt a magasból, egyenesen Arduy vállára.

- Egy tábor van pár száz méterrel előttünk – mondta a vándor.

- Elkerüljük – jelentette ki Varesa.

- Ezt ugyan nem. Csak egy út vezet arra, ott pedig az ellenség tábora van.

- Hányan? – kérdezte Keenum.

- Nagyjából harmincan. Köztük három hendír is.

- Érdekesnek ígérkezik...– mondta ördögi vigyorral Derdung.

- Nincs más út...muszáj szemtől szembe harcolni velük.

- Nem feltétlenül – jegyezte meg Derdung és elmondta tervét társainak.

Az egyik hendír épp a tábor bejáratánál nézelődött, amikor torkában valami marót, égetőt érzett. Fájdalmai annyira elhatalmasodtak rajta, hogy már ordítani sem tudott. Egyszerűen összeesett, belső szervei szinte hamuvá égtek. A táborban lévők nem vették észre egyik parancsnokuk különös halálát, túlságosan el voltak foglalva a kardok élezésével. Alig néhány pillanat múlva Lendo berepült a tömegbe és felkapta az egyik démon kardját, majd felrepült vele egy fára. Az idegen lények próbáltak a fegyver után kapni, de nem jártak sikerrel. Ezután elindultak a fa felé, hogy visszaszerezzék a kardot. A hendírek felsőbbrendűnek gondolták magukat annál, hogy az átlagos katonák gondjaival törődjenek, így ők tudomást sem vettek a problémáról. Derdung óvatos lépteivel besompolygott az egyik parancsok mögé, majd elvágta annak torkát. A tolvaj tapasztalt volt az ilyen gyilkosságok terén, bal kezével befogta az ellenség száját, míg a jobbal elvette annak életét. Az élettelenül összecsukló testet pedig behúzta egy bokorba, így elrejtve a halottat. Az utolsó hendír megölése már formalitás volt: Arduy a biztonság kedvéért egyszerre két nyílvesszőt lőtt a pokoli démon felé. Az egyik a szájába, a másik a torkába fúródott. Egy hang sem hagyta el a démon torkát, pedig itt már számítottak arra, hogy az ellenség meghallja őket. Keenum tudta, hogy végre eljött az ő ideje is. Harci kiáltások közepette elkezdett rohanni ellenfelei felé, akik még mindig a sólyommal voltak elfoglalva. Két suhintással, öt démonnal végzett. Ellenfelei annyira sokkos állapotba kerültek, hogy a legtöbbjük mozdulatlanul várta a barbár következő támadását. Nem is tétovázott sokáig az ember és ismét lecsapott, ezúttal négy ellenfelet küldött a túlvilágra. Varesa gyorsan kiszúrt hat démont, akik fegyvereik után rohannak és egy alaposan megformált tűzlabdát lőtt feléjük. A lények már érezték vesztüket és kezüket maguk elé téve próbáltak védekezni, eredménytelenül. Arduy a távolból szedte áldozatait, meglepő magabiztossággal. Egy démonnak sikerült elkerülni a támadásokat és megpróbált elmenekülni, ám Derdung kigáncsolta, majd pengéjét koponyájába mélyesztette. A négy hős elégedetten vonult a tábor közepére, hátha némi elemózsiát találnak maguknak. Miután némi száraz kenyérre leltek, tovább indultak. Pár lépés után szemük elkerekedett és kirázta őket a hideg: a távolban megpillantották útjuk célját, a rejtélyes várost.