III. Fejezet: Ellenség a kapuknál

A Mendengir Királyság északi felén több ezer katona gyűlt össze. A kapun először a tetőtől-talpig vértbe öltözött emberek léptek át. Őket követték a szerényebb páncélzattal rendelkező íjjászok, végül pedig pár tucat mágiahasználó. A király természetesen az első sorokban lovagolt ki, jobbján Verdict, míg balján Cadwill ügetett. A lány már régóta ellopta Derdung szívét, s viszont, ám kapcsolatukat sosem kiáltották ki a nagyvilágnak. A királyi sereg elhagyta a várat, s ellenfelére várt. Bektel főparancsnokának, Verdictnek ekkor ötlete támadt:
- Jó királyom! – kezdte az idős katona – Adj nekem pár tucat kardforgatót, Varesát és Keenumot. Elrejtőzünk és oldalba támadjuk ellenségeinket.
- Legyen! Válaszd ki a katonákat és menjetek!
Füst gomolygott néhány kilométerre a királyi csapatoktól. A védők tudták, maximum fél óra és elkezdődik a csata. Derdung akaratlanul is Cadwillt figyelte, aki apró mosollyal jelezte, hogy örül szerelme visszatérésének. Alig telt el tíz perc, amikor a távolban kezdett valami kirajzolódni. A védők még nem láttak ilyen lényeket, amelyek az ellenséges csapatokat vezették.
- Hendírek! – jegyezte meg a király, látván katonái zavarodottságát – Kisebb rangú démoni parancsnokok.
A támadó sereg megállt, majd egy íjjász lépett előre. Felhúzta íját és kilőtte belőle a vesszőt. A nyíl körülbelül száz méterre Bekteltől fúródott a földbe. Arduy arcán apró mosoly rajzolódott ki, majd lépett párat előre. Ő is végrehajtotta támadójának mozdulatait, ám nagyobb sikerrel. Zöldes-kék nyílvesszője az ellenség katonájának fejébe fúródott, szinte pontosan a két szeme közé. A vándor mögül meghökkent sóhajok hangzottak fel. A hendírek észlelték a veszélyt és parancsukra közeledni kezdtek a támadók. Cadwillék sem tétováztak, ők is megindultak az ellenség felé. Amint kezdtek szétválni a kardforgatók és az íjjászok Varesáék is akcióba léptek. A mágus könnyed szavak után tűzlabdát hajított ellenségei felé, akik, mint a tekebábuk ugrottak szét. Némely ember egyből meghalt, míg mások szörnyű ordítások közepette távoztak az élők sorából. A mendengiri íjjászok Arduy vezérletével támadásba lendültek: szinte elsötétült az ég a támadók felett. A hendírek későn vették észre, hogy két tűz közé szorultak. A nyilak leszálltak az égből és szinte keresték áldozataikat. Az első három sorból alig maradt valaki életben. Keenum és Verdict úgy szelték az ellenséget, mint kés a vajat. Cadwill és Derdung egymás mellett harcolva ontotta az ellenség vérét. A sertuiak első támadása kudarcba fulladt. Alig esett el mendengiri katona, míg az ellenségtől menekülés közben is akadtak, akik odavesztek. A sereg természetesen nagy örömujjongásban tört ki és éltették királyukat, amikor Arduy vállára leszállt Lendo.
- Uram! Nagyobb a baj, mint hittük! – kezdte a vándor a királynak.
- Miről beszélsz? Fél kézzel lesöpörtük az ellenfelet!
- Még körülbelül ötvenezer katona tart ide és a számuk folyamatosan nő. Démonok és sartuiak vegyesen. Örökre nem tarthatjuk ezt az állást. A városból százával tódulnak ki ellenségeink. Itt csak csatákat nyerhetünk, háborút nem.
- Hogy lehettem ennyire bolond? – tette fel magának a kérdést a király – A démonokat végleg csak egyféleképpen lehet legyőzni, ha elvágjuk tőlük a forrást, a kapujukat a másik világból.
- Pontosan! – szólt közbe Varesa – Ezért gyűjtöttem össze eme három harcost. Mi négyen bevonulhatunk a városba, amíg itt harcok dúlnak.
- Én is veletek megyek! – jelentette ki Cadwill.
- Nem! – mondta szinte egyszerre Bektel és Derdung.
- Ha nem járunk sikerrel, itt akkor is kihúzhatjátok néhány hónapig. A falak erősek, az emberek bíznak a királyban – mondta Derdung.
- De...de...szer..– ám nem fejezte, nem fejezhette be gondolatát a lány.
- Visszatérünk, megígérem!
A lány arcán egy könnycsepp gördült le, majd egy nyakláncot adott át a férfinek.
- Nagyon szeretem ezt az ékszert. Szeretném, ha egy darabban hoznád vissza!
Derdung nyakába akasztotta azt és társai felé fordult, hogy tájékozódjon a továbbiakról. Ám ekkor újabb alakokat pillantott meg a távolban. Ezúttal már egyből futva érkeztek a támadók. Arduy ismét nyílzáport rendelt el, ami elmaradt a legutóbbi eredményességétől. Varesa és a mágusok támadása viszont szép számmal pusztított az ellenség között. Az újbóli nyilas támadás ismét nem okozott maradandó kárt, míg Varesáék ismét jelentősen sebezték az ellenséget.
-Kardot! Kardot! – kiáltotta a vándor.

Az ellenség elérte a védőket és nem egy katonát mészároltak le. Keenum karját is eltalálta valami, ám ez neki meg sem kottyant. Az északi ember kardjával előbb átszúrta egy ellenségének a torkát, majd egy másik gyomrába mártotta pengéjét. Bektel, korát meghazudtolva kaszabolta az ellenségeket, akik egy kicsi hátra is hökköltek tőle. A hendírek az első sorokban harcolván könnyedén leltek áldozatokat, mindaddig, amíg nem kerültek szembe Keenummal. Két démoni parancsnok állt szemben az északi két kardjával. Az egyik hendír támadásba is lendült, ám az ember egyik kardjával félrelökte a támadó fegyvert, míg a másikkal elmetszette ellensége fejét a nyakától. A másik parancsnok kissé hezitált és mire támadásba lépett volna nyakát már egy nyílvessző ékesítette. Fekete vér spriccelt mindenfelé, még Keenum is meglepődött a nem várt segítségen. Egyre fogytak a támadók, míg a Varesa vezette mágusok könnyedén ritkították őket. A vártnál nehezebben, de a második támadás is elhalt a falakon túl.
- Mennetek kell! Nincs sok időtök. Fogjátok ezeket a táskákat, minden van benne, amire szükségetek lehet. – mondta a király.
- Köszönjük! – bólintott Varesa.
A távolban újabb támadók alakjai kezdtek kirajzolódni, így a négy hősnek mennie kellett. Az erdőben könnyen elkerülhették ellenségeiket, ám nem csak velük kellett foglalkozniuk. Varesa tudta, hogyha Ordon elfoglalja a mendengiri trónt és eltávolítja a másik mágust is, aki fenntartja a mágikus burkot, akkor a világuk elveszett...