VI. fejezet: Vissza a városba

Lendo sebesen repült a Mendengir Királyság felé. Útja során száz meg száz túlvilági lényt hagyott le, de nem törődött velük, csak azzal, hogy minél hamarabb megérkezzen az úticéljához. Bő nyolc óra repülés után repte megtört és inbolyogni kezdett a levegőben. Néhány métert még képes volt a földtől távol eltölteni, ám utána megadta magát a fáradtságnak. Cadwill egyből kiszúrta a zuhanó állatot és odasietett hozzá. A nő kivette a madár karmai közül az üzenetet és megpróbálta megfejteni azt, ameddig a madarat hozzáértőbb emberekre bízta. Az elmosódott írásból csak két szót tudott kivenni: "sokan", illetve "5". Cadwill a számot nem tudta mire vélni, de nem is akarta, bőven elég volt neki az üzenet első része.
- Nem maradhatunk kint! – mondta apjának a lány – Be kell húzódnunk, és onnan védeni a várat.
- Rendben van – értett egyet a király – Akkor kialakítunk egy védelmi stratégiát.
- Nem! Arra nincs idő. Locsoljuk fel az egész talajt alkohollal, olajjal, bármivel, ami gyúlékony. Bár nem e világiak, de attól még szépen fognak égni.
A király bólintott, majd kiadta a parancsot a visszavonulásra. Félóra sem telt el és a város lakói, máris alkohollal itatták a kapu előtti területet. Cadwill két sóhaj között tekintett ki ablakán, miközben Lendot simogatta. Nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy valami baj történt új szövetségeseikkel. Talán a madár azért repült vissza mert már nem élnek? Talán Derdung még egy utolsó üzenetet írt, hogy őket védje? Szeme könnybe lábadt, ám hamar úrrá lett érzésein. Tudta, hogy nem szabad elvesztenie a hitét, mivel sokan felnéznek rá. Kezét ökölbe szorította, majd távozott szobájából.

-"Esküszöm, hogy láttam valamit" – mondta Arduy idegesen.

-"Ugyan már, nincs ott semmi. Ilyen halkan egy lény sem közlekedhet" – nyugtatta társát Keenum.

Arduy megrántotta a vállát, de továbbra is a messzeséget fürkészte. Néhány perc múlva ismét egy árnyat látott elsuhanni a távolban. "Most már elég volt" – gondolta magában és elindult a mozgások irányába. Nézett jobbra, majd balra, de nem látott semmi furcsát. Közben Derdung és Varesa is visszatért a táborba, de más is volt velük. A tolvaj egy fekete vértbe öltözött lényt húzott maga mögött. A démon bőre sötét volt mint a szén, arcán csupán a két szeme volt jól kivehető, mintha nem is volna rajta más.

- Éjfaló – magyarázta Varesa – cseles egy lény. Szinte hangtalanul tud lépni, mivel nem a lábát használja, úgy mozog mint az árnyék. Fekete köddé válik, majd néhány lépéssel arrébb ismét alakot ölt.

Keenum egyből eldobta a kezében lévő követ, és viharos léptekkel indult a vándor után.

A többiek természetesen követték a barbárt. Nem telt sok időbe és az északi harcos megtalálta Arduyt, aki épp egy fára tekintgetett fel. Keenum megnyugodott, hogy társa jól van és megkönnyebbülten indult el felé. Hirtelen feketés vér lepte el a vándor hátát, amikor Derdung egy közeli bokorból előugrott és hátulról ejtett sebet az ellenségen. A démon nem adott ki hangot, ám láthatóan komoly fájdalmakkal küszködött. A tolvajt meglepte, hogy ellensége nem rogyott össze előtte, így nem számított ellentámadásra. A túlvilági lény azonban másképp gondolta: kezéből fekete penge formálódott és Derdung felé suhintott. Az ember – bár elhajolt a támadás elől – bal vállába belefúródott a kard. A pokoli ellenfélnek ez volt az utolsó mozzanata: előbb Arduy nyílvesszeje fúródott a fejébe, majd Keenum fejszéje egyengette ki ráncos vonásait. Varesa Derdung ordítására sietett a helyszínre, a nő tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Ha az éjfaló pengéje által ejtett sebet nem kezelik tíz percen belül, az szétterjed a testben. A mágus már sok pletykát hallott arról, hogy némely embernek nemes egyszerűséggel leesett a keze, mert nem kezelte időben a sérülését. A nő kötszerrel – és némi mágiával – leápolta a sebet, majd elmosolyodott.

- Neked ez vicces? – értetlenkedett Arduy.

- Ez természetesen nem! Viszont annak örülök, hogy találkoztunk eme lényekkel, mivel ezek már a várost őrzik, vagyis az út végén elérjük az első házakat.

Bár boldogok voltak, hogy viszonylag könnyen eljutottak idáig, bele sem mertek gondolni, hogy mi várhat rájuk a városon belül.